„-Gyertek csak! Nézzétek! Hű, nem semmi!” Fordult hátra a két napja vákummal szült anyuka lábainál álló, éppen gátseb kezelést végző nővérke társaihoz. Még két nővér érkezett, hogy megszemléljék a „hű, nem semmit”, amiről a fiatal, 35 éves nő el sem tudta képzelni, hogy mi lehet. Miközben öltözködött, hallotta, ahogy az egyik szimpatikus nővérke azt súgja társának: ”pedig milyen csinos…, kár érte”. Semmit sem mert kérdezni, remegett a félelemtől. Tudta ő, hogy komoly baj van vele, de titkon minden percben abban bízott, hogy a megfoghatatlan „hű, nem semmi” csak rendeződik valahogy, hiszen „az idő gyógyít”, ő pedig fiatal és teljesen egészséges. Sajnos a mondás már a középkorban sem igazán állta meg a helyét. A szülés első napjától kezdve folyamatos húzó jellegű fájdalmat érzett alul, nem bírt sokáig állni és zuhanyzáskor valami kidudorodó furcsa „húscafatot” tapintott alul. Ahogy teltek a hónapok, a helyzet egyre rosszabb lett, kellemetlen volt az állás, a járás, a folyamatos vizeletcsepegés, az idétlen pufogó hang, ha guggolásból, vagy lehajlásból felállt. A házasélet megalázóvá, nevetségessé silányult, végül teljesen lemondott róla. De a legrosszabb talán az volt, hogy minden nap rettegnie kellett székletürítés előtt- annak szinte képtelensége miatt, folyamatosan hashajtókat szedett. Hiába végezte az intim tornát, rendszeresen konzultálva trénerével, a helyzet csak rosszabbodott. Nyolc hónap után az egyik neves nőgyógyász a legrettenetesebb tényeket is kimondta: „- Önnek hólyag- és végbélsérve, de, ami ettől is nagyobb gond, méhsüllyedése is van, sajnos a méhszáj már megjelent a hüvelybemenetben. Kiveszem a méhét, ha már nem szül többet, azzal egy darabig jobb lesz a helyzet, hogy utána mi lesz, azt nem tudnám megmondani.”

A mondatok rémisztőek voltak, bár ekkor már felkereste az ország legnevesebb specialistáit, akik a hüvelyplasztikát, a Manchester plasztikát és a TVT szalagos megoldásokat is ajánlották, mint rövidebb-hosszabb távú megoldásokat. A fiatal nő minden nap sírt, hiszen ő a rövidebb-hosszabb távú bizonytalan kimenetelű műtétek sorozata helyett az szeretett volna lenni, aki egykor volt: a csinos, mosolygós, aranyos kis nő, aki után megfordulnak az utcán, aki kerékpáros teljesítménytúrákra, futni és konditerembe jár, akit nem csak „az esze miatt imád a férje”. „-Én ezt így tovább már nem bírom!” – zokogott a nő egy híres fővárosi nőgyógyásznál, aki a méhszalagok felvarrását javasolta, majd hüvelyplasztikát ideiglenes megoldásként.”- Könyörgöm, segítsen rajtam doktor úr! Mit ajánlana, ha én lennék a felesége?” Az orvos nagyot sóhajtott, majd egészen egyszerűen ennyit, mondott: „-Esetleg használhatná a hüvelysúlyt. Keresse meg Németh Zoltán doktort.” -Hüvelysúly?...De hát, azt én hová tegyem?... Hiszen a hüvelyemet gyakorlatilag kinyomták a sérvek és a méhem...” Ez komoly fejtörést okozhatott az orvosnak, mert válasz helyett, csak hümmögött és részéről a szalagfelvarrásban maradt. A nő újból sírva fakadt és a rendelőből kifelé jövet azt fontolgatta, hogy a vonat helyett a sínekre ül.

De aztán eszébe jutott, hogy előtte jól bevacsorázik és ”megnézi magának ezt a Németh doktort” egy netes kávézóban. Rá is talált a honlapra, ahol egy kedves arcú, barátságos tekintetű férfi mosolygott rá fehér köpenyben, valami hihetetlenül bizalomkeltő szemekkel - ő volt Németh doktor. Gyorsan fizetett és nem a sínekre, hanem a vonatra ült! „-Tessék megnyugodni, a helyzet jobb lesz, előre nem lehet megmondani, mennyivel, de bizonyosan lesz javulás, csak tessék használni a szilikon kocka pesszáriumot, a hüvelysúlyt és szükséges lesz az elektrostimuláció is”- mondta a nyugalmat sugárzó, szimpatikus Németh doktor a fiatal nőnek a győri rendelőben. A terápia tehát elkezdődött, a nőt óriási boldogság töltötte el, hiszen Németh doktor kezelése racionálisnak tűnt, és nem jelentett semmiféle kockázatot. Egy új, boldogabb fejezet kezdődött az életében, aminek Németh doktor is részesévé vált, pontosabban inkább ő lett az oka. Valóban megkezdődött a javulási folyamat, az azonban nem volt egyenletes, hullámvölgyek is tarkították. Ilyen esetekben a nőnek újból eszébe jutottak a sínek, de mielőtt rájuk ült volna, mindig felhívta „Németh dokit”, akinek már a puszta hangjától is megnyugodott.

Furcsa, de valahogy azt érezte, már nagyon rég óta ismerik egymást, mintha rokonok lennének. A doktor úr minden esetben hasznos tanácsot tudott adni, időt és fáradtságot nem kímélve kitartásra ösztönözte, nem üres frázisokat mondott, hanem példák segítségével is magyarázta a gyógyulás mechanizmusait. Ez hihetetlenül sokat jelentett a nőnek, vakon bízott az orvosban, jobb kedvvel viselte problémáját és tudta, hogy ez a kitüntetett figyelem nem pusztán csak neki szól, hanem Németh doktor valamennyi betege élvezheti. Később megismerkedett a doktor úr más betegeivel is, akik valóban megerősítették ezt a tényt. Hihetetlenül lenyűgözte a doktor úr valamennyi betegét ez az attitűd, vagyis az, hogy egy elismert szaktekintély szabadidejének jelentős részét is betegeinek szenteli. A nő gyermekével és férjével való kapcsolata is kezdett pozitív irányt venni, kiegyensúlyozottabb, békésebb lett. Az orvossal való jó kapcsolata mindig erőt adott számára, hogy újból és újból elővegye a hüvelysúlyt és a kockát, sőt egy idő után elkezdett annak örülni, hogy a kontrollvizsgálatokon az orvos is örül a fejlődésnek, így ösztönözték egymást a gyógyulásért folyó harcban.

Mivel a terápiában semmi sem volt különösen ellenjavallt, a fiatal nő, visszanyervén életkedvét, fokozatosan visszatért régi életmódjához, konditerembe és teljesítménytúrákra járt, később futni is, és egy szép tavaszi délelőtt épp doktor úr rendelőjéből távozva a fagyi árus fiatalember megjegyezte: „-Ne haragudjon, ne vegye tolakodásnak, de maga…, maga, valami gyönyörű…!” A fiatal nő öröme leírhatatlan volt! Örült, „hogy újból nőnek érezheti megát”! És mindezt Németh doktornak köszönhette! Azt, hogy sem a puszta állás, a járás, sőt még a futás sem okoz már fájdalmat, hogy a férje újból már nem csak „az eszéért szereti”, és hogy nem kell már rettegnie mielőtt a WC-be indul. Ekkor, a fagyi árus bódé előtt megfogadta, hogy ő „ezt a Németh doktort, míg él, el nem felejti”, sőt mindenkinek elmondja a vele történteket, hogy segítsen a többi sorstársán is.

A vonaton ülve meg is fogalmazta a vele történteket és még aznap feltette a netre. Most, hogy körülbelül nyolc hónap elteltével doktor úr gyógyultnak nyilvánította, ami azt jelenti, hogy a méhszáj, ami kezdetben kilógott, kb 6 cm-el került feljebb és a sérvek eltűntek, kedve támadt a „hű, nem semmit” másnak is megmutatni, tudván, hogy ugyan csinos, de vajon „kár még érte?” Felkereste tehát azt a híres nőgyógyászt, aki a legkíméletlenebbül mondta el neki annak idején az „ítéletet”, a méhkivétel javaslatát. Megdöbbent, hiszen fel kellett hívnia az orvos figyelmét arra, hogy egyáltalán neki valaha süllyedése és sérvei voltak. A nő megnyugodott, hogy „egyáltalán nem kár ÉRTEM”. U.I.: A történet főszereplője Én magam vagyok, a leírtakat pár éve éltem át. Az itt közzé tett események alapján úgy érzem, már mások is oszthatják véleményemet, mely szerint Dr. Németh Zoltán szülész- nőgyógyász talán az egyik legalkalmasabb jelölt az Astellas díjra mind szakmai, mind pedig „emberi” vonatkozásban. Németh doktor urat a konzervatív orvosi szakterület kategóriában jelölném a díjra.